A pszichiátria mint modernkori inkvizíció

szerző: hhrt1975

A pszichiáterek számos jellemzőjükben emlékeztetnek a középkori inkvizítorokra: sok közöttük szadista, a legtöbb paranoid, s alig néhány kivétellel szociopszichotikusok, ami azt jelenti, hogy viselkedésüket a társadalmi normák pszichotikus internalizációja (a normalitás tébolya) határozza meg. A szociopszichózis ugyanazon a két módon is nyilvánul meg a pszichiátereknél, mint az inkvizítoroknál, egyrészt abban, hogy akármilyen gyermeteg és rosszindulatú magatartást megengedhetnek maguknak, hiszen társadalmi szerepük úgyis átlényegíti azt (csak ezúttal nem a vallás, hanem a tudomány imázsával), másrészt a feladatukban, ami az adott hely és kor normáitól eltérők megbélyegzése és megkínzása. Még az intelligenciához való viszonyuk is hasonlít az inkvizítorokéra, ami a látványos primitívségtől a felületes intellektualizmuson át, a valóban csillogó, de megrontott tudásig terjed.

A társadalmi normák pszichotikus internalizációjának lényege, hogy az internalizáló fél a jutalmazó / büntető hatalomtól, de attól is fél, hogy ennek a félelemnek a tényével és/vagy általa megvetendőnek tekintett jellegével szembenézzen, s ezért azonosul a jutalmazó / büntető hatalommal, illetve az azáltal elvárt normákkal. A jutalmazó / büntető hatalom itt lehet egy adott személy, mondjuk egy szülő vagy egy tanár, esetleg egy társaság vagy egy társadalmi szervezet, az általa ilyen módon kiváltott internalizáció azonban a „pszichózis” kifejezés mindkét értelmében véve pszichotikus. Abban az értelemben is, hogy az állandósult szorongásokon alapul, s abban az értelemben is, hogy a normákat mint gyakran valóságidegen kényszerképzeteket ülteti el az elmékben. A pszichotikus internalizációs folyamatnak létezhet egy további változata is, amikor valaki egy adott képzetet a környezet olyan pozitív / negatív visszajelzései folytán internalizál, amelyek nem tekinthetők jutalmazásnak / büntetésnek. Az ilyen internalizáció pszichotikus, hiszen ugyanúgy a félelmek összjátékán alapul, s ugyanúgy kényszerességhez vezet, mint a jutalmazó / büntető hatalom által kiváltott, csak az eredete más.

A pszichiátria társadalmi alapja az emberek elmeállapothoz való elmezavaros viszonya. Két tényező jellemzi ezt a viszonyt. Az egyik, hogy az átlagember nem tudja megkülönböztetni az elmezavarok látványosságát az elmezavarok súlyosságától, a súlyosságon belül pedig következetesen összemossa a rögzültséget, a kiterjedtséget és a veszélyességet. A másik, hogy az átlagember viselkedési stratégiája a következő: (1) pontosan meghatározható okokból kifolyólag, szenved a zavarodottságának tudatától, (2) semmiféle átmenetet nem ismer a tökéletes betegség és a tökéletes egészség között (egyik sem létezik), (3) hogy zavarodottságát leplezze, a már csak ebből a félelméből adódóan is pszichotikusan internalizált normák követésébe menekül, vagyis igyekszik úgy érezni, gondolkodni, ahogyan azt a többi ember elvárja, (4) zavarodottságát azokra vetíti ki, akik nem követik ezeket a normákat.

Ilyen társadalmi környezetben, a vallás és az inkvizíció hatalomvesztése után létre kellett jönnie valaminek, ami megfelel az ipari forradalmak tudományosságra irányuló követelményének, s azokat bélyegzi és kínozza meg, akik ellentétbe kerülnek a társadalmi normákkal, ám mégsem célszerű őket bűnözőként megbélyegezni és megkínozni. Természetesen, ahogy az inkvizíciónak sem volt sok köze a keresztény szeretet eszményéhez, úgy a pszichiátria sem rendelkezik az orvostudomány tárgyilagosságával, de a megfelelő díszletezéssel a tudomány látszatát tudja kelteni. A pszichiátria valójában egy vallás, amit két jellegzetessége különböztet meg az orvostudománytól. Az egyik, s ez ma már közhelynek számít, hogy orvostudományról csak ott beszélhetünk, ahol az egyes betegségek a kórokozók és a tünetek alapján egyértelműen megkülönböztethetők, míg a pszichiátria esetében lényegében olyan diagnosztikai kategóriákat állítanak fel, amilyeneket kívánnak. A másik, kevésbé számításba vett különbség, hogy az orvostudomány feladata alapvetően a gyógyítás, függetlenül attól, hogy az egyes orvosokat mi viszi erre a pályára, a pszichiátria feladata viszont alapvetően a normalizálás, a pszichotikusan internalizált társadalmi normák követésére való kényszerítés, függetlenül attól, hogy az egyes pszichiátereket mi viszi erre a pályára.

A pszichiátriának azon a jellegzetességén, hogy a feladata nem a gyógyítás, hanem a normalizálás az sem változtat semmit, ha a pszichiáterek által elmebetegnek nyilvánítottak között sokan vannak, akit az egészséges szemlélet sem tekinthet másnak, mint elmebetegnek. Elég csak megnézni, milyen rendszer szerint nyilvánítanak embereket elmebetegnek, vagy kímélnek meg ettől! Aki az elmebetegségnek valamely társadalmilag elfogadott változatát képviseli (törvényekhez való pszichotikus kötődés, a munkának mint gürcölésnek és szolgaságnak a kultusza, stb.), az pusztán ezért soha nem kap diagnózist. Aki valamilyen egyéni zavarodottságban szenved, de egyébként társadalmilag sikeres ember, az is jó esélyekkel menekül meg ettől. Az viszont, aki társadalmilag sikertelen, vagyis se rangja, se vagyona nincs, aránytalanul ki van téve annak a veszélynek, hogy ha bármiért is a pszichiáterek elé kerül, elmebetegnek diagnosztizálják. Hasonlóképpen aránytalanul ki van téve ennek a veszélynek az, akinek világfelfogása kidolgozottan tér el a normalitástól, mint az, akinek világfelfogása a normák keretei között marad vagy primitív módon tér el attól. (Jellemző tény, hogy a Baader-Meinhof csoportból nem a brutális pszichopata Andreas Baader-t tekintették veszélyes őrültnek, hanem az értelmiségi Ulrike Meinhof-ot, olyannyira, hogy még életében kísérleteket kívántak végezni az agyán, amit az általános felháborodásra tekintettel mellőztek.) Mindez azt sejteti, hogy habár pszichiáter sokféle emberből lehet, s a pszichiáter szerepnek sincs egy minden más tényezőt elnyomó jellemdeformáló hatása, mégsem véletlen sem az, hogy kik választják ezt a pályát, sem az, hogy ha valaki erre a pályára kerül, az mivé válik. Valamint azt is sejteti, hogy a normalitás tébolya valamiképpen tetten érhető a pszichiátria elméletrendszereiben is.

A pszichiátria és az inkvizíció hasonló szerepére utal az, ahogy az egyik a másiknak történelmileg folytonos módon adta át a helyét. A pszichiátria intézményét azért hozták létre, hogy kimentsék az inkvizíció kínzókamráiból azokat a korábban démoni megszállottnak tekintett őrülteket, akik mivel őrületük nem felelt meg a kollektív őrület és/vagy a hétköznapok egészséges realitásérzéke (amely nem tévesztendő össze a nyárspolgári „józansággal”) számára, ezért magukra vonták a világnézet irányítására törekvő egyház fenyegető fellépését. A sors iróniája, hogy hamarosan a pszichiátria vált a hasonlóan kirekesztő stigmák, s az inkvizícióénál semmivel sem kíméletesebb kínzások alkalmazójává.

Feltűnő hasonlóság még az inkvizíció és a pszichiátria között, hogy mindkettő az áldozatainak morális – intellektuális színvonalát veszi célba a bélyegeivel, s a morális – intellektuális működésre figyelve választja ki áldozatait. (Bár mindkét esetben váltak áldozatokká olyanok is, akik nem ellenkeztek a normákkal, csak mintegy véletlenül kerültek a gépezetbe.) Ahogy a múltban az inkvizíció működött egyfajta “gondolatrendőrségként”, úgy ma ugyanezt a szerepet a pszichiátria látja el.

Említettem, hogy az átlagember pontosan meghatározható okokból kifolyólag szenved a zavarodottságának tudatától. Milyen tényezők miatt frusztrálja ez a tudat? Először azért, mert miközben feltételezése szerint az egészséges állapotot a folytonos rendezettség jellemzi, aközben a tudat természetes állapota a káosz, az ide-oda csapongó érzéklet-, érzelem- és gondolatfoszlányok sokasága, melyből csak ideiglenesen emelkedhetünk ki például egy regény olvasása vagy egy matematikai levezetés megalkotása közben, s ilyenkor sem vagyunk egyenes vonalúan logikusak és a világot pontos meghatározásokban szemlélők, miként azt az átlagember az intellektuális teljesítményekről képzeli. Másodszor azért, mert a pszichotikusan internalizált társadalmi normák, a közvélemény egyébként is elterjedt tévképzetei, valamint az egyéni jellemzavarok az átlagembert összezavarják, amit az átlagember meg is sejt. Harmadszor azért, mert az átlagember ebben az önmagáról feltételezett zavarodottságában, a személyes és egzisztenciális küzdelemben való alulmaradás esélyét látja. Negyedszer pedig azért, mert az átlagemberben az a mindenkiben jelenlévő ösztön, ami a gyengeség megvetésére késztet, lealacsonyodott módon szerveződik, a személyes és egzisztenciális küzdelemben alulmaradtak megvetését kiváltva. (Szemben azokkal, akiknél ez az ösztön például a „morális gyengeségek”, vagyis a metaforikusan gyengeségként felfogott morális fogyatékosságok megvetéseként szerveződik.)

A pszichiátria mint modern kori inkvizíció nem pusztán a pszichotikusan internalizált normákat képviseli, hanem sokat azok közül a tévképzetek közül is, amelyeket a közvélemény az élet minden területére vonatkozóan elültet az elmékben. Ezeket a tévképzeteket az emberek annyira maguktól értetődő alapigazságoknak tekintik, s annyira nem tudatosul bennük a jelenlétük, hogy általában elő sem írják egymásnak követésüket, így a pszichotikus internalizációjukról is legfeljebb annyiban beszélhetünk, amennyiben a megzavarodástól való félelem is szerepet kap a velük való azonosulásban. A megzavarodástól való félelem főként azért kapcsolódik ezekhez a tévképzetekhez, mert a kapaszkodót látják bennük az ismeretlennel szemben, de emellett azért is, mert félnek attól, hogy ha eltérnének tőlük, a többi ember rájuk vetítené az önmagáról feltételezett zavarodottságát. Az átlagember olyan őrült, aki azért nem tűnik őrültnek, mert egyfelől az észjárása kifordultságukban is gördülékeny képzetsorokat termel, ami következetességként tűnik fel, másfelől az észjárása sok más emberével azonos pályán halad, ami miatt akármilyen módon viszonyuljon a valósághoz, a hozzá hasonló észjárásúak között ésszerűnek látszik. Miként Szathmári Sándor mondta a behinekről: olyan őrültek, akik egy dologban következetesek, abban hogy egyformán következetlenek. Ennek a kollektív szintre emelkedett elmebetegségnek az erőszakszervezete a pszichiátria, a maga elak betikjeivel.

Az átlagember őrületét lemérhetjük azon, ahogy az emberek viselkedése az egyes történelmi korok és földrajzi helyek szerint változott, mégpedig korántsem csak azon kihívásoknak megfelelően, amelyek az adott helyeken és korokban a társadalommal szemben mint valódi kihívások jelentek meg. Az átlagember őrülete az a józanság, amellyel a társadalom által felé támasztott elvárásokat felméri, s azokat számításba véve a társadalomban érvényesül, anélkül, hogy ezen elvárások igazságát megvizsgálná. Az ilyen őrültek fejlett realitásérzékkel rendelkeznek addig, amíg a társadalmilag megkonstruált realitásban a társadalmilag megkonstruált realitáskép szerint kell eligazodni, vagyis tudják, hogy melyik intézményt miként és mire használhatják, milyen élethelyzetekben milyen normáknak kell megfelelniük, stb. Amint azonban a realitással, akár a társadalmilag megkonstruált realitással a társadalmilag megkonstruált realitásképből kilépve kellene szembenézni, realitásérzékük azonnal kudarcot vall.

A pszichotikusan internalizált társadalmi normák és a közvélemény egyéb tévképzetei mérhetetlen mennyiségű szükségtelen, s ezért igazságtalan szenvedést váltanak ki. Ennek szemléltetésére válasszuk ki a közvéleménynek egy olyan tévképzetét, amely nem tartozik a pszichotikusan internalizált társadalmi normák közé. Ez a tévképzet azt mondja ki, hogy egy tettről nem önmagában, hanem a következményei szerint kell ítéletet alkotni, ami alatt ebben az esetben nem azt kell értenünk, hogy a tettet a tett következményeiből próbálják rekonstruálni, hanem azt, hogy a tett morális töltésének felmérése során a tettet és a tett következményeit akkor is összemossák, ha egyébként meg tudják különböztetni azokat. Tegyük fel, hogy valaki ellop egy akkumulátort egy vasúti jelzőberendezésből! Az egyik esetben a karbantartó szolgálat időben kijavítja a hibát, s bár az elkövetőt elfogják, ha szigorú a bíró, akkor is legfeljebb fél év felfüggesztett börtönt kap. A másik esetben meghal 12 ember, az anyagi veszteség is jelentős. Ekkor már a nyolc év fegyházat is enyhe büntetésként értelmezik, holott az elkövető mindkét esetben ugyanazon információk alapján, ugyanazon változtatásokat vitte végbe, vagyis pontosan ugyanazt tette, azt pedig, hogy a tette hová vezetett, már a tettének és az általa előre nem látható, s nem is befolyásolható környezeti feltételeknek a véletlen összjátéka eredményezte. Ne mondjuk erre, hogy az elkövetőnek tudnia kellett az általa kiváltott veszélyről, mert bár ez igaz, mégis mindkét esetben igaz volt, s az viszont egyik esetben sem volt igaz, hogy az elkövető biztosan előre jelezte volna a tettének következményeként fellépő balesetet. Itt egy rendkívüli igazságtalanság van jelen az emberek tudatában akkor, amikor valakinek a sorsát magától értetődőnek tűnő módon valami tőle független dologtól (a tettével kölcsönhatásba kerülő környezeti feltételektől) kímélik meg vagy törik ketté. Arab országokban, ahol a tett egyáltalán nem számít, csak annak következménye, s a figyelmetlenségből előidézett halálos autóbalesetért ugyanazt a büntetést adják, mint a megfontolt szándékkal nyereségvágyból végrehajtott emberölésért, ez a tévképzet ennél is fokozottabban jelentkezik, ám ez a tévképzet az arab felfogást megvető nyugati világot is eléggé az irányítása alatt tartja ahhoz, hogy mind a nyugati jogszolgáltatás, mind a nyugati közvélekedés ugyanazért a tettért, eltérő következmények szerint eltérő büntetést tartson igazságosnak.

Nyilvánvaló, ha csak ezt az egyetlen tévképzetet fel tudnánk számolni, hatalmas mennyiségű szükségtelen szenvedéstől szabadítanánk meg a világot, ami alapján sejthető, hogy a kollektív tévképzetek együttesen mekkora romboló hatást fejtenek ki. A példának azonban van egy másik fontos tanulsága is, az, hogy az átlagember nem pusztán őrült, de közveszélyes őrült, akinek őrülete intézményessé szerveződött, illetve intézményesítetlenül is a mindennapok meghatározója. Ezen csak az változtatna, ha a kollektív őrületben szenvedőket éppúgy megpróbálnánk kijuttatni ebből az őrületből, ahogyan azt ma az egyénileg megőrülőkkel teszik, s amíg valakinél ebben nem érünk el eredményt, addig korlátozni kell a cselekvésében. Csak akkor fog látványosan csökkenni a kollektív tévképzetek által kiváltott szenvedés, ha a társadalmat bölcs (fejlett ember- és társadalomismerettel rendelkező) emberek fogják irányítani, akik képesek felismerni ezen tévképzetek létezését, illetve tévképzet jellegét. Mivel azonban ezt a kollektív őrületben működők tömegei megakadályozzák, ezért a világnak folytonos és a megszokottsága folytán természetesnek tűnő szenvedéssel, valamint időről-időre látványos kataklizmákkal kell szembenéznie.

A világ akkor válik igazán nyomasztóvá, ha felismerjük, hogy a társadalom nemcsak, hogy elmebeteg és bűnöző, de ez az elmebeteg és bűnöző jelleg a társadalmi lét velejárója. A társadalom a méreténél fogva elmebeteg és bűnöző, hiszen méreténél fogva sablonokra, mechanizmusokra, s az ezen sablonok és mechanizmusok fenntartását biztosító szociopszichózisra kell épülnie. Egy látszatvilág jön így létre, törvényekből, szokásokból, társadalmi szerepekből, rangokból és stigmákból, amelyek minden korban változtak, s csak az volt közös bennük, hogy az átlagember minden korban a valósággal azonosította ezeket. Minthogy a társadalmilag megkonstruált realitás is a valóságban található, a hozzá való viszonyunk pedig meghatározza érvényesülési esélyeinket, nem nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a társadalmilag megkonstruált realitás nem feltétlenül a valóság társadalmilag megkonstruált realitáson túli területeinek felismerésén alapul. A társadalom emellett nem is jött volna létre, ha az egyéni képességek összeadása által nem lenne hatékony eszköz tagjainak életben tartására a közömbös természettel szemben, vagyis a társadalmilag megkonstruált realitás illuzórikus jellegét elfedhetik a kétségtelenül meglévő eredményei is. S ha mindez nem lenne elég, hatalmas a különbség aközött, hogy a társadalom eredendően elmebeteg és bűnöző jellege mennyire érvényesül az egyes társadalmakban, ami könnyen keltheti azt az elképzelést, hogy a társadalom embertelen zavarodottsága csak az adott társadalmi viszonyokhoz köthető, nem magához a társadalmi léthez. Az igazság azonban az, hogy bár a 60-as évek Svédországa lényegesen élhetőbb hely volt az 50-es évek Szovjetuniójánál, még a jóléti állam szociális ellátórendszere sem valósulhatott volna meg a társadalom és az azt alkotó emberek ridegen automatizált működése nélkül. Ezt a ridegen automatizált működést ebben az esetben egy a világot élhetőbbé tevő rendszer működtetéséhez használták fel, ám ugyanígy elvégezhette volna a zsidók koncentrációs táborba válogatását is.

Innen nézve, a pszichiáterek őrültségét már az is megmutatja, hogy pszichiáternek képzelik magukat, pusztán az alapján, hogy ez a társadalmi szerepük egy elmebeteg és bűnöző társadalomban. Erre azt tudom mondani, hogy a középkorban is voltak emberek, akik inkvizítoroknak képzelték magukat, azon az alapon, hogy a társadalomban annak számítottak. Tegyük hozzá, hogy az inkvizítor vagy a pszichiáter szerepe nem olyan szerepek, mint a vályogvetőé vagy a villanyszerelőé, amelyek az adott hely és kor kihívásaira adott ésszerű válaszok, hanem ezek a szerepek az éppen aktuális látszatvilághoz tartoztak, mi több éppen az aktuális látszatvilág erőszakos fenntartása volt a rendeltetésük. A pszichiátria történelmileg alakult ki, a történelem során el is fog tűnni, s egy eljövendő kultúrkörben talán úgy fognak emlékezni rá, ahogyan ma az inkvizícióra: egy barbár korszak embertelen és zavarodott intézményeként.

Az, hogy a pszichiáterek a fennálló társadalmi normák erőszakos érvényesítésére törekszenek, lemérhető a homoszexualitásról alkotott nézeteik változásán. Amíg a homoszexualitás a társadalom széles rétegei számára stigma volt, addig a homoszexualitást betegségként értelmezték, majd a normák változásával törölték ezt a diagnosztikai kategóriát, ma pedig már ott tartunk, hogy a homoszexualitást megvetőkre alkottak egy betegség fogalmat, a homofóbia fogalmát! Nincs az az életérzés, világnézet, megnyilvánulásokra jellemző mintázat, amit ne lehetne tudományosnak látszó módon elmebetegségnek minősíteni. Ha elmebetegnek akarom nevezni a zsidókat, azt megtehetem úgy is, hogy azt mondom: “Az izraelitizmus a pszichotikus megbetegedések azon osztályába tartozik, melynek tünetei a kiválasztottságtudat, egy magasabb lénybe vetett hit és a csoportba való bezárkózás.”. S ha ezt nem én mondanám, hanem egy olyan ember, aki a társadalomban a pszichiáter szerepében tevékenykedik, akkor sokan el is hinnék neki, függetlenül attól, hogy az izraelitizmus ténylegesen őrültség-e, pusztán a pszichiátria megtévesztő retorikája és a pszichiáter rang pszichotikus internalizációja által félrevezetve. Ez a példa annyira nem üres kitaláció, hogy a pszichiátria története során mindig akadtak olyan pszichiáterek, akik egy-egy elnyomó politikai irányzat képviselőiként készek voltak ezen irányzatok ellenségeire diagnosztikai kategóriát alkotni. Ilyen diagnosztikai kategória volt Jaensch gegentypus kategóriája, amelyet a nemzetiszocialisták használtak a renddel szemben lázadók megbélyegzésére, vagy Rush negritude kategóriája, amely szerint a fekete rassz egy örökletes és fiziológiai elváltozásokkal járó elmebetegség elterjedéseként jött létre az afrikai kontinensen, így aki feketének született, az ebben az elmebetegségben szenved.

Mondhatjuk persze, hogy egyes pszichiáterek áltudományos fellépéséből nem következtethetünk a pszichiátria egészének áltudományos jellegére. Csakhogy a pszichiátriára alapvetően jellemző az, hogy miközben a diagnosztikai kategóriái a zavarosságuk folytán sokféleképpen alkalmazhatóak, aközben az is önkényes, hogy milyen diagnosztikai kategóriákat hoznak létre. A pszichiáterek időről-időre szavazással döntenek egy betegségtípus létéről vagy nemlétéről, ami nagyjából olyan, mintha az orvosok szavazással határoznák meg, hogy létezik-e az influenza, egyáltalán nem létezik, vagy az a pestisnek egy változata? A pszichiáterekről eszembe jut az, amit Stendhal mondott, aki szerint ha húsz ember azt mondja egymásról, hogy ő a szanszkrit nyelv szakértője, a többi el fogja hinni neki. A pszichiáterek sokan vannak, egymásra hivatkoznak, szervezettek, az állam (a hatalom) elismeri tevékenységüket, s innentől kezdve szakértőknek képzelik őket. A valóságban a pszichiáterek veszélyes csalók, akik a szakértelem szervezett megjátszásával elszedik az adófizetők pénzét, s ha ez nem volna elég, az önkényesen kiosztott stigmákkal és a gyógykezelésnek nevezett, sok esetben szükségtelen és megnyomorító eljárásokkal embereket tesznek tönkre.

Már évtizedekkel ezelőtt végeztek egy kísérletet, melynek során egészséges emberek mentek be egy pszichiátriai klinikára azzal, hogy pszichológiai jellegű panaszaik vannak. Ezek között volt festőművész, újságíró, pszichológus és pszichiáter, akiket kivétel nélkül elmebetegnek is nyilvánítottak. Amikor egyikük nyíltan jegyzetelt, arról például azt írták a kórlapjára: “A beteg mániákusan ír.”. Az eset nyilvánosságra kerülése után, egy nagy hírű pszichiátriai klinika vezetője azt nyilatkozta, náluk ilyen nem fordulhatna elő, s felajánlotta, végezzenek velük is egy próbát. A próbát el is végezték, előre bejelentve, milyen időszakban mennek az álbetegek a klinikára, akiket ott a megadott időszakban ki is szűrtek – miközben egyetlen álbeteg sem ment hozzájuk. Mi köze ennek a tudományhoz? A pszichiátria története, akárcsak az inkvizícióé azt mutatja, miként képes egy szörnyetegszerű intézmény életre kelni és az emberek elméjét összezavarva fennmaradni. Mint egy misztériumdráma, olyan ez a történet a pszichiátriáról, amely a sötétségből (a társadalom eredendő fasizmusából) keletkezett, s miután démoni lényként (könyörtelen és őrült intézményként) felébredt, embereket zabálva (áldozatait megbélyegezve és gyógykezelésnek nevezett eljárásokkal megkínozva) tartja fenn magát. Mi méri majd erre a fenevadra a végső csapást?

A pszichiátriával kapcsolatban félrevezető, hogy (1) az elmebetegnek nyilvánítottak között sok valódi elmebeteg van, akiknek egyéni őrülete kerül szembe a társadalom kollektív őrületével és/vagy egészséges felfogásával, (2) ezek az elmebetegek az alkalmazott kemikáliák hatására gyakran valóban elveszítik egyéni őrületük tüneteit. Ez a két tényező azt a feltételezést kelti, mintha a pszichiátria tudományos módszerekkel ismerné fel az elmebetegséget, különböztetné meg fajtáit, s szüntetné meg azokat. A valóság ezzel szemben az, hogy az egyéni őrületek felismerését szinte akárki el tudná végezni, ha rendszeresen találkozna egyéni őrültekkel, s még valamiféle osztályozási rendszert sem lenne nehéz kialakítania. A gyógyszer fejlesztések eredményei pedig részint a pszichiátria módszertanától eltérő, az orvoskutatás eljárásait alkalmazó kutatóhelyekről származnak, részint pedig ezen eredmények eléréséhez nincs szükség arra, hogy a kutatásokhoz felhasznált diagnosztikai kategóriák megfeleljenek a valóságnak.

Semmi akadálya nincs annak, hogy létrehozzanak egy készítményt, amely megszünteti a „skizofrénia” tüneteit, miközben maga a skizofrénia valószínűleg egy nem létező betegség, amibe mint diagnosztikai kategóriába sokféle valódi és kitaláltan kóros elmeállapotot besorolnak. A pszichiátriákon alkalmazott kemikáliák létrehozása úgy zajlik, hogy főként a próba – megfigyelés módszerével találnak egy vegyületet, amellyel meghatározott agyi mechanizmusra hatva egyes betegségek tünetei valóban felszámolhatók. Ehhez még arra sincs szükség, hogy akár az adott vegyület pontos hatásait követni tudják, ami az emberi agy rendkívüli komplexitása és talán a rendelkezésünkre álló absztrakciós eljárásoktól eltérő módon megérthető jellege folytán lehetetlen is volna. Arra pedig végképp nincs szükség ehhez, hogy az adott elmebetegséget az agyműködésben végbemenő elváltozásként pontosan leképezzék. Olyan ez, mintha egy rádió kellemetlen hangszínét egy az erősítő után beiktatott áramkörrel változtatnák meg anélkül, hogy tudnák, a kellemetlen hangszín a rádió melyik moduljának milyen zavarától származik, avagy esetleg a sugárzott felvételben van-e a hiba? Nyilvánvaló, hogy ha egy műszerész így dolgozna, sokféle zavar következményeit el tudná hárítani anélkül, hogy ezen zavarok természetének tudatában lenne.

Van egy további hasonlóság is az inkvizíció és a pszichiátria között. A középkorban, a parasztok hasonlóan vélekedtek az eretneknek nyilvánítottakról, mint az eretneknek nyilvánító inkvizítorok, ma pedig a proletárok vélekednek hasonlóan az elmebetegnek nyilvánítottakról, mint az elmebetegnek nyilvánító pszichiáterek. A söpredéknek minden korban két rétege volt, az együgyű és közönséges pórnép, valamint a pórnép kiművelt vezetői, amely rétegek egyaránt igénylik a romlottságuk / zavarodottságuk kivetítését azokra, akik szembekerültek a pszichotikusan internalizált normáikkal és egyéb tévképzeteikkel. Egy szentségtelen szövetség ez urak és szolgák között, amely a társadalom eredendő fasizmusának alkotóeleme.

Ebben a szövetségben a szolgák azt a dühüket, amit a pszichotikusan internalizált normák és az uraik által végbevitt elnyomásuk miatt éreznek, levezethetik a stigmatizáltak irányába. Az urak pedig készséggel ütik a stigmákat áldozataikra, hiszen (1) maguk is szenvednek a normák, illetve a volt és jelenlegi uraik általi elnyomásuktól, (2) a normákon túli világot fenyegetőnek értelmezik hatalmukra nézve, (3) a szolgáik dühének áldozatot vethetnek, íly módon szerelve le lázadásukat. Kiválóan megfigyelhető ez a képlet bírósági tárgyalásokon, de a pszichiátriai diagnózisok kiosztásában is szerepet játszik. Emellett, mint már mondtam közös a két rétegben a romlottságuk / zavarodottságuk kivetítésére irányuló törekvésük, melyhez az uraknak és a szolgáknak szintén szükségük van egymásra. Az urak és szolgák közötti szövetségben a szolgáknak azért kellenek az urak, mert az urak rangjával és feltételezett intelligenciájával kívánják igazolni alantas észjárásukat, míg az uraknak azért kellenek a szolgák, mert egyrészt a szolgák tömegével próbálják „bezárni a kört” a megbélyegzettek körül, másrészt a szolgák összességére az urak is hajlamosak egy őket igazoló hatalomként tekinteni.

Végül hasonló az inkvizíció és a pszichiátria önvédelmi rendszere is, hiszen egyiket sem lehet támadni anélkül, hogy a támadó ne keltené önnön stigmatizáltságának, s ezzel a stigmája által sugallt fogyatékosságának gyanúját. “Miért támadja ez az ember az inkvizíciót? Talán van oka arra, hogy féljen tőle? Nyilván eladta magát a gonosznak.” Megközelítőleg így okoskodhattak a középkorban, aminek megfelel a mai okoskodás: “Miért támadja ez az ember a pszichiátriát? Talán nem tudja elfogadni, hogy felismerték az elmebetegségét?”. Sőt, ha ritkábban is, de hasonló észjárással találkozhatunk a jogszolgáltatás és a büntetés végrehajtás kritikusaival szemben: “Miért védi ez az ember a bűnözőket? Maga is bűnöző vagy ilyen hajlamokkal rendelkezik?”. Jellemző azokra, akik a normákat a félelmeik összjátéka folytán kényszeresen követik, hogy a normák erőszakszervezeteivel szembeni leleplezéseket sem képesek elfogulatlanul szemlélni, hanem ilyenkor is abban az illúzióvilágban mozognak, amelyet az általuk pszichotikusan internalizált normák, s az azokat kiegészítő egyéb közkeletű tévképzetek sugallnak számukra.

Adott esetben egy ilyen tévképzet az, hogy ha valaki egy világnézeti összetevőt személyes tapasztalatai folytán alakít ki, akkor szükségképpen tévedésekbe, ha pedig egy világnézeti összetevő kialakításában személyes érzelmei játszanak szerepet, akkor öncsaló hazugságokba bonyolódik. Attól, mert valakit a normák valamely erőszakszervezete megalázott és megkínzott, éppúgy nem lehet elintézni az ezen erőszakszervezet ellen folytatott harcát azzal, hogy “nem tetszett neki az, ami történt vele, ezért támadja ezt az intézményt”, mint ahogy a békeaktivistát is visszataszító elintézni azzal, hogy “katonaként ellőtték a fél lábát a háborúban, pusztán ezért szónokol a háború ellen”. A személyes tapasztalatok általános összefüggések szignifikáns kifejeződései is lehetnek, a személyes érzelmi érintettség pedig nem vezet szükségképpen elfogultsághoz, hanem ha ki is jelöli a vizsgált kérdéseket, sőt az elvárt válaszokat, ez a kijelölés akkor sem feltétlenül kényszerítés, hanem megmaradhat a javaslat szintjén. S mégha kényszerítő erővel hat is, az általa irányított megismerés akkor is beletalálhat véletlenül a valóságba, vagy ami valószínűbb, az az elfogulatlan megismerés találhatja meg a valóságot, aminek határait a kényszerítő érzelmek kijelölik ugyan, ám ami a valóság és a kényszerítő érzelmek igényei közötti egyezés folytán zavartalanul is működhet a kérdések és válaszok megtalálásában.

Összefoglalásképpen nézzük át ismét, melyek a pszichiátria és az inkvizíció közötti hasonlóságok:

–     a pszichiáterek és az inkvizítorok között sok a szadista, a paranoid, s néhány kivételtől eltekintve szociopszichotikusok

–     a pszichiáterek és az inkvizítorok feladata a normáktól és egyéb kollektív tévképzetektől eltérők megbélyegzése és megkínzása

–     a pszichiáterek és az inkvizítorok akármilyen gyermeteg és rosszindulatú magatartást megengedhetnek maguknak, hiszen társadalmi szerepük úgyis átlényegíti azt

–     a pszichiáterek és az inkvizítorok intelligenciához való viszonya a látványos primitívségtől a felületes intellektualizmuson át, a valóban csillogó, de megrontott tudásig terjed

–     ahogy az inkvizíciónak sem volt sok köze a keresztény szeretet eszményéhez, úgy a pszichiátria sem rendelkezik az orvostudomány tárgyilagosságával

–     mind az inkvizíció, mind a pszichiátria az áldozatainak morális – intellektuális színvonalát célozza meg bélyegeivel, s a morális – intellektuális működésre figyelve választja ki áldozatait

–     sem az inkvizítor, sem a pszichiáter szerep nem ésszerű válasz a társadalmi kihívásokra, hanem mindkettő a társadalom illúzióvilágába tartozik

–     a parasztok és az inkvizítorok éppannyira hasonlóan vélekedtek az eretneknek bélyegzettekről, amennyire hasonlóan ma a proletárok és a pszichiáterek vélekednek az elmebetegnek bélyegzettekről

–     az inkvizíció és a pszichiátria ugyanazon önvédelmi rendszert alkalmazza, hiszen egyiket sem lehet támadni anélkül, hogy a támadó ne keltené önnön stigmatizáltságának, s ezzel a stigmája által sugallt fogyatékosságának gyanúját.